Trópusi meleg, egzotikus állat- és növényfajok hatalmas gazdagsága, színek és formák kavalkádja - ezek jellemzik földünk két legbujább élőhelyét, az esőerdőt és a korallzátonyt. Aki a maláj félszigetre utazik, mindkettőt megismerheti természetes állapotában. Malájzia bővelkedik természeti szépségekben, mégsem ezért a kedvenc országom: az emberek miatt lehet igazán szeretni. Az ország lakossága jobbára maláj, de nagy számban élnek itt kínaiak és indiaiak is, akik jól megférnek egymással ebben a kulturálisan igen változatos régióban.
Malájzia népeinek megismerését a konyhaművészetükön keresztül érdemes elkezdeni - ha nem is ez a néprajzilag megfelelő megközelítés, mindenesetre a legkellemesebb. Amivel leggyakrabban találkozhatunk, az az egyszerű maláj konyha: csípős, zöldséges ételek, közülük ritkán hiányzik a kókusz vagy a markáns ízű ajóka, vagy egy apróhal, amit mi leginkább ringli formájában ismerünk. Az itt élő kínaiak konyhája is mindenütt megtalálható, ami nem is hasonlít a hazánkban megismert, nyúlós, édes-sós ételekre sem kinézetében, sem pedig ízében.
A malájziai kínai közösség a XV. században kezdett letelepedni a kereskedő útvonalak mentén, és idővel átvették a helyi szokásokat, nyelvet, füszereket, így egy sajátos etnikai kép alakult ki. Mindezt tetten érhetjük egy igazi nyonya étteremben, ahol a csípős savanyú levest citrommal és kókusszal készítik, de olyan csípősre hogy még a legerősebb halászléhez szokott gyomor is megsínyli. Minden nagyobb településen élnek indiaiak, akik ha hinduk, akkor marhát, ha muszlimok akkor disznót nem esznek, de a curryjeik jobbak mint az anyaországban. Aztán ott vannak még a különféle kevert etnikumok, mint a keresztény kínaiak, vagy a dél-indiai tamilok, és még sorolhatnánk a végeérhetetlen listát. Egy azonban biztos: malájziában bárhol, bármikor, bármilyen ízlésvilággal csak jót lehet enni. Ahol azonban ennyire változatos a konyha, ott legalább ennyire változatos a természeti környezet is.
A Maláj-félsziget nyugati oldalán húzódik a Melaka-szoros, egy fontos hajózási útvonal, a keleti oldala viszont ritkásan lakott, a külföldiek által alig ismert kis szigetekkel övezett partszakasz. A hegyoldalak sűrű sötétzöld erdeje meredeken ereszkedik le a dél-kínai tengerbe, védett kikötőket csak a folyók tölcsértorkolatai kínálnak. Hajónk két hatalmas motorja játékszerként tolja maga előtt a kompnak nevezett csónakot, amivel a Perhentian-szigetekre igyekszünk. Fél óra alatt át is repülünk a mélykék tengeren és a két sziget közötti lagúnában kis csónakokkal tesznek partra: a kisebbik szigeten állítólag jobbak a bulik, a nagyobbikon jobbak a búvárközpontok: mi az utóbbit választjuk.
A szigeten eltévedni nem lehet: öt szálláshely, öt étterem, öt búvárközpont, mindegyik hasonló kínálattal. Pár órával az érkezésünk után már a közeli zátony felé hajózunk talpig búvárruhában.
A tenger sima, a víz kellemesen meleg és áramlattól sem kell tartani: ideális körülmények az első merüléshez. A felszín alatt változatos korallzátony képe rajzolódik ki, a halak kíváncsian néznek be a maszk üvegén. A sekély részeken, a moszatok erdejében egy sereg ingadozó levél egyszercsak felkerekedik és jöttünkre félreáll, ezzel elárulva hogy bizony a moszatok egy része borotvahal, amelyek rejtőzködése annyira meggyőző, hogy miután ismét letelepedtek, alig lehet őket elkülöníteni a hullámokban ringatózó levelek sűrűjében. Kicsit távolabb a merülésvezető egy nagy korallgomba tövéhez úszik és jelez nekünk, hogy kövessük.
A homok és a korall találkozásánál tisztogató rákok várják, hogy pácienseik, a nagyobb sügérek megjelenjenek. Ilyenkor a mozdulatlanul várakozó hal pikkelyeit, fogait ellepik az apró rákok és eltávolítják róluk a moszatokat, férgeket és más szerves táplálékot. A fenékre süllyedve bal kezemet óvatosan a rákok felé nyújtom, hátha találnak rajtam is valami tisztogatni valót. A néhány centis vörös rákocskák érdeklődését hamar felkelti a szokatlan vendég, de magközelíteni csak nagyon félénken mernek: két lépés előre, egy hátra. A rákok figyelése közben azt érzem, hogy a kezem bizsereg, mintha apró ecsetek szőre érne hozzá. Ahogy meresztem a szememet észreveszem, hogy nem csak a vörös tisztogató rákok, hanem egy sokkal kisebb, szinte átlátszó rákfaj is ugyanazt a szakmát űzi. Ezek a szabad szemmel alig látható állatkák lepték el a kezemet és álltak gyorsan munkába, eltávolítva a hámló bőrdarabkákat. Átlászó-rejtő színük védelmében úgy látszik, bátrabban meg merik közelíteni a furcsa vendéget, mint nagyobb testvéreik.
Délután inkább szabadtüdővel merülve fedezzük fel a part menti korallzátonyokat. A sziklák repedéseiben óriáskagylók húzódnak meg, színes belsejük és töredezett, holtnak tűnő héjuk éles ellentétben áll egymással. Kis unszolásra óvatosan becsukják a szájukat, az embernek olyan érzése támad, mintha a kagyló egy hatalmas szem lenne és leskelődne kifelé a félig hunyt pillái közül. Bár nem tűnnek annak, az óriáskagylók veszélyes jószágok, erős szorításukkal ugyanis fogjul tudják ejteni az óvatlanul a héjak közé dugott kezet, ezért nem is nagyon piszkálom őket.
A sekély tengerifű mezőket rövidre legelik a teknősök, amelyek között félméternél nagyobb páncélú is akad. Láthatóan megszokták már a búvárokat, jöttömre békésen legelnek tovább. Az egyre mélyülő korallzátonyt először agancskorallok, majd mélyebben inkább tömbszerű agykorallok alkotják, mindegyik a maga jellegzetes faunájával. A tengeri liliom bokrok csápjai között mindig lakik egy-egy jellegzetes bohóchal, a fekete sziklák előtt egy torpedószerú szirticápa ellenőrzi kimért uszonycsapásokkal a vadászterületét. Habár a testhossza alapján a cápa velem egy kategóriába esik, azért jobbnak látom, ha távol maradok tőle.
A tenger élővilága mindennap új és új látnivalókat ígér, amelyeket este viszontlátunk a grillen is. A halászok aznapi fogásából mindenki kiválaszthatja a neki legjobban tetsző halat, rákot, vagy polipot, amit azután fokhagymásan megsütnek és változatos szószokkal tálalnak. Így telnek a sivár hétköznapok a Perhentian-szigeteken…
Ami a tengerben a korallzátony, az a szárazföldön az esőerdő. Hatalmas biomassza, rengeteg különböző fajú állat és növény együttese, amelyek között egészen különleges életformák is helyet találnak maguknak. Következő célpontunk a Taman Negara Nemzeti Park, amely a világ legöregebb őserdője. Ezen az információn még kicsit el lehet töprengeni, hiszen nemigen tudom miként számítják az erdők életkorát, de talán nem is ez a legfontosabb. A félsziget középvonálában húzódó hegyekkel tagolt erdőség valóban áthatolhatatlan rengeteg, amelyben háborítatlanul élhetnek a dzsungel könyvéből megismert állatok.
Az utolsó településtől két órás hajóúttal lehet megközelíteni a nemzeti parkot. A turisták többsége a minden jóval felszerelt méregdrága szállodában vészeli át a befizetett őserdei kalandot, mi azonban büszke léptekkel behatolunk az erdő félhomályába és terveink szerint egy magasles menedékében töltjük az éjszakát. A térkép szerint az út könnyen követhető, egy folyóparton vezet, majd befordul az erdőbe és egy patak vonalát követi. Arra azonban nem számítottunk, hogy a folyópart igen meredek, ráadásul száz méterenként egy-egy patak szeli keresztbe, ezért az ösvény vagy épp egy patakmederbe ereszkedik le, vagy onnan mászik kifelé. A hatalmas dipterocarp fák támasztógyökerei minduntalan elgáncsolnak, de igazán elesni nem lehet, mert az ösvényt szegélyező rattanpálmák tüskéi mint valami tépőzár kapaszkodnak az ember ruhájába.
Három óra erőltetett menet után még mindig a folyóparton araszolunk, nyoma sincsen az elágazó ösvénynek. Ez csak azért nem annyira meglepő, mert a térképen sincsen nyoma annak a számtalan pataknak és hegynek, amit idáig magunk mögött hagytunk, de azért bizakodunk, hogy legalább a berajzolt magasles ott lesz, ahol keressük.
Egy elkorhadt oszlop alatt fekvő sárga tábla igazít útba, megtaláltuk az elágazó ösvényt. Újabb két óra kapaszkodás után az út egy kisebb folyó túlpartján vezet tovább, hídnak nyoma sincsen. Aligátoroktól nem kell tartani, de piócáktól annál inkább, ezért gyorsan átgázolunk a sekély folyón, és alig pár száz méterre megtaláljuk éjszakai szállásunkat. A magasles, malájul bunbun, egy kis tisztásra néz, amelyet egy patak szel keresztül, állítólag itt lehet majd megfigyelni az állatokat, amint előmerészkednek inni. A park hirdetőtábláján láttuk, hogy korábban hol észleltek elefántot, orrszarvút, tapírt vagy bengáli tigrist, amelyekkel biztonságos távolságból ugyan, de mi is szeretnénk találkozni. El is helyezkedünk a lőrésszerű ablak mellett, és próbáljuk kivenni a sűrű hangkavalkádból, hogy melyik rikácsolás és sikítás melyik állathoz tartozhat. Igazából könnyű dolgunk van az azonosítással, mivel szentjánosbogarakon kívül semmilyen más élőlényt nem lehet látni, csak a majmok dobálóznak néha a rambután és durián fák üres gyümölcshéjaival.
Reggel korán kelünk, a friss hűvös időben jólesik a séta. Igyekszünk kihasználni a kellemes időt és hamar le is érünk a folyópartra, ahonnan csónakkal jutunk vissza a nemzeti park központjába. Fáradtan, sárosan térünk be ugyanabba a folyón úszó vendéglőbe, ahonnan elindultunk. A pincér széles mosollyal fogad, és rendesen megpakolja a tányérunkat frissen fogott folyami halakkal és rákokkal. Már kezdjük sejteni, hogy az őserdő vonzereje nem is annyira a rejtőzködő állatvilágban, hanem inkább a természettel együtt élő emberek vendégszeretetében rejlik.
Útravaló
Malájzia olcsó, biztonságos és nagyon könnyen bejárható ország. A temérdek kulturális látnivaló mellett természeti szépségekben is bővelkedik, ráadásul kiváló a konyhája és jól lehet vásárolni is. Rejtély számomra hogy miért nem látogatják többen, de inkább csak örülhetünk ennek: a térség felkapott turista célpontjait már erősen átalakította az idelátogatók tömege, és igazán jó érzés olyan országban utazgatni, ahol természetükből fakadóan vendégszeretőek az emberek.
Utazás: Repülővel érkezve Penang, Kuala Lumpur és Szingapúr egyaránt kiváló kiindulási pont lehet a maláj félsziget felfedezésének. Belföldi repülőjáratok indulnak főképp Kuala Lumpurból, de kényelmes távolsági buszokkal is gyorsan lehet utazni. A buszokon számtalan különböző osztály van, a legjobb a repülők első osztályához hasonló székekkel van fölszerelve és természetesen jár hozzá utaskísérő is.
Kommunikáció: Malájziában sokan beszélnek angolul, a feliratok java része is kétnyelvű. A maláj nyelv, amely Indonézia nyelve is egyben, könnyen tanulható. Az első elsajátítandó kifejezés a terima kasi, azaz a köszönöm, amelyre a válasz sama-sama, azaz kérem. Néhány maláj szó megtanulása nem nagy feladat, mégis sokat segíthet az emberekkel való kapcsolatteremtésben.
Biztonság: A városokban és üdülőhelyeken nincs mitől tartanunk, a közbiztonság jó, a csapvíz iható és nincsen malária sem. A drogproblémát radikálisan kezelik, kábítószer birtoklásáért halálbüntetés jár, ezért ne is próbálkozzunk ilyesfajta élvezetek után nézni. Vidéken és a nemzeti parkokban ajánlatos a malária és általában a szúnyogok elleni védelem.
Búvárkodás: a Dél-Kínai-tenger partmenti szigetei, azaz a Perhentian-szigetek, illetve a nagyobb Redang és Tiomán rendelkezik jó merülőhelyekkel. A szezon februártól októberig tart, a heves téli monszun idején az üdülőhelyek zárva tartanak és a kompok sem járnak. Egy merülés ára teljes felszereléssel, hajóval, vezetővel 18-20 amerikai dollar körül mozog.
