Már 27 éve búvárkodom és legalább 50 különféle ország tengereiben merültem már, a Csendes-óceántól az Atlantin keresztül az Indiai-óceánig, de a Sri Lankától délre fekvő, kb. 1200 szigetből álló korall atoll, a Maldív-szigetek mindig a „non plus ultra” marad; annyi halat, köztük nagy cápákat, olyan sűrűn lakott tengert, még sehol sem láttam. Ezért megyek időről időre vissza, s csodálkozom rá, hogy a természet micsoda pazar varázslásra képes.
Repülőgépünk idén február elején landolt a Malé reptér aszfaltján. Az ember leszálláskor meg van győződve, hogy a gép a vízben ér földet, úgyhogy mindjárt lehetőség nyílik egy érdekes roncsmerülésre. Persze a pilóta nem téved, ennek köszönhetően már pakolunk is szafarihajónk fedélzetére. Némi egyeztetés következik a kapitánnyal, majd indulunk is merülni, mert a késő délutáni nap lassan hanyatlani látszik. Itt a reptér közelében nem túl érdekes az élővilág, a látótávolság sem túl nagy, de egy kisebb teknős azért megörvendeztet bennünket jelenlétével, no és persze mindenkinek lehetősége nyílik, hogy profin beállítsa felszerelését, s az adott környezethez hozzászokjon. Merülés után ismerkedés, kiváló vacsora, majd sztorizgatás következik. Éjszakába hajlik beszélgetésünk, de a lágyan ringó hajótest, a tiszta levegő és a gyönyörű, csillagos égbolt csakhamar álomba ringat bennünket.
A horizonton kibukkanó hajnali nap első sugarai mint megannyi tűszúrás fúródnak át az ember csukott szemein. Reggel 6 óra van és az Egyenlítőnél ilyenkor már indul az élet. - hiszen miért is hívnák egyébként nap-éj egyenlőségnek?
A Maldív paradicsom szívében járunk, méghozzá az Ari atoll pazar szirtvilágában, „Carina” nevű búvárhajónk fedélzetén. Álmosan és csendben készülődünk hajnali merülésünkre, azt mondják, ez a legjobb időpont a nagyragadozók megfigyelésére. Ki-ki kávéját vagy teáját szürcsölgeti, ám a csendet hamarosan Ali barátunk ordítása töri meg: „Briefing!” - kiáltja, ami annyit jelent, hogy felvonulva a felső dekkre megkezdődik a merülő helyre vonatkozó információk és tervek ismertetése. Ali - aki egy szingaléz búvároktató és merülésvezetőnk egyben - már korábban felkészült a merülésre, kis tábláján gondosan lerajzolta a szirt metszetét és minden hozzátartozó adatot is, amit most angolul ismertet. Kissé szabadfordításban tolmácsolom az egészet, így a társaság jobb kedvre derül. Az eligazítás után a „dhoni” előáll, vagyis kis, búvárokat szállító hagyományos motorcsónakunk odasiklik a nagy hajó mellé, azaz: indulás!
Megérkezve a helyszínre aztán Ali gyorsan beugrik a vízbe, hogy az áramlat irányát és erősségét ellenőrizze, majd újabb jelzésére a búvárok eltűnnek a felszín alatt. Kissé szűrt fény uralkodik lenn, ahogy merülök lefelé, a víz is szmötyis, a relatív erős áramlat planktonokat hord mindenfelé. Uszonyunkkal teperünk ezerrel az áramlat ellen, semmi jó jel, már kezd elmenni a kedvem az egész hajnali merüléstől. Úgy 25-30 méteren járhatunk már, amikor Ali jelezni kezd, mutogatja, hogy feküdjünk le az aljzatra, amennyire csak tudunk.
Így teszek, amikor egyszer csak elsötétül felettem a víz. Felnézek, és mint landoló utasszállító repülőgép ereszkedik rám egy kb. 4-5 méter széles mantarája. Hihetetlen látvány az ember feje felett kb. 10 centire lebegő óriás, de ahogy körülnézek, szinte mindenki felett ott köröznek e fennséges állatok. A manta, más néven ördögrája, nevét a szeme előtti két szarvszerű lapátról kapta, mely segítségül szolgál a planktonok szájba való tereléséhez. Szívesen gyülekezik az úgynevezett víz alatti tisztító állomásokon, melyek erős folyású víz alatti csatornákban alakulnak ki, hiszen az oxigéndús áramlattal szembefordulva könnyen átmossa a víz a kopoltyúlemezeket. Persze a tisztogatóhalak is garmadával látogatják e helyeket, mert e nagytestű állatokon mindig akad elégséges finom falat. Vaku villog, kamera dolgozik, mindenki teljesen paff. Ali most lágy mozdulatokkal az egyik rája elé úszik és lassan, megfontoltan a manta hatalmasra tátott szájába tolja a kamerát. Ez igen; én is hasonlóképpen vagyok a fényképezőgéppel, ha nem lenne digitális, már rég kifogyott volna a film.
I
ldi – akit a társaság csak Lui Padre-nak szólít - kinyújtott mutatóujjával próbálja babonázni a mantákat: és lám visszafordulnak, majd pont az ő feje felett áll meg az egyik. Ez bejött neki! - gondolom magamban, de ebben a pillanatban felettem is újabb rája kezdi meg táncát. Mint aki jakuzziban ül, úgy élvezik az állatok a hasukat csiklandozó levegőbuborékokat. Önfeledt játékba kezdünk a mantákkal, felszabadul az adrenalin, szinte nullára szívjuk a palackban levő levegőt, senki nem akar felmenni. 72 perc merülés után aztán elfogy az összes levegő, így mindenki kénytelen a felszínre úszni. A csónakban aztán artikulátlan és összefüggéstelen üvöltéseket hallok, emberek, akik megbolondultak a látványtól. Minden arcon derűs mosoly ül, s én tudom, életfogytig fog tartani ez az élmény.
Halász Károly
