Anne Quéméré a kilencvenes évek jó részében idegenvezetőként dolgozott az Egyesült Államokban, Dél-Amerikában, majd Ázsiában, mégsem találta eléggé izgalmasnak mindennapjait. Harmincnégy évesen visszatért szűkebb hazájába, Bretagne-ba, hogy felmelegítse kapcsolatát a tengerrel, és új életet kezdjen. Azóta kétszer átevezte az Atlanti-óceánt, egyszer paplanernyős hajójával jutott el az egyik kontinensről a másikra, most pedig a Csendes-óceánnal igyekszik közelebbről megismerkedni, korántsem szokványos módon.
Fontosak számára a csúcsdöntések, az embert próbáló feladatok, de nem pusztán azért, hogy ezeket valahol feljegyezzék. Szenvedély, csillapíthatatlan kíváncsiság hajtja az ismeretlen felé. Művelt, komoly tradícióval rendelkező családba született Quimperben, 1966-ban, és gyermekkorát szoros kapcsolatban töltötte a tengerrel. Az érettségi után a rennes-i egyetemen tanult, majd a ’90-es évek elején az Egyesült Államokba került, először Luisianában, később New Yorkban telepedett le, és idegenvezetőként beutazta az egész országot. Aztán újabb kapuk nyíltak meg előtte a kontinens déli részén, később pedig Ázsiában ismertethette meg a turistákkal a helyi tudnivalókat. Élményekben aligha szenvedett hiányt, mégis – vagy éppen ezért – az ezredfordulón úgy döntött, hazatér.
Újra nekilátott evezni - amint azt tette korábban, iskolás éveiben -, édesapja által készített szkiffel tréningezett, készült a nagy alakításra. 2001-ben aztán csillapíthatatlan kalandvágya megérlelte benne első komoly tengeri vállalkozásának tervét. Hosszú és aprólékos előkészületek után 2002 decemberében speciális hajóján nekivágott az Atlanti-óceánnak, hogy a Kanári-szigetekről átevezzen az Antillákra. Az ötezer kilométeres „túra” 56 nap alatt sikerült, ezzel meg is döntötte az addigi női gyorsasági rekordot.
Alighogy hazatért, máris megszületett az új ötlet, ismét gondos előkészítő munka következett, majd frissen konstruált lélekvesztőjén 2004 nyarán az Egyesült Államokból Franciaországba evezett. A csaknem hat és fél ezer kilométeres távot 87 nap alatt tette meg kedvezőtlen időjárási viszonyok között. Mindmáig ő az egyetlen nő, aki az Atlanti-óceánt oda-vissza átevezte kikötés és külső segítség nélkül két útvonalon.
„Mozgékonysága” ezután sem hagyta nyugodni, megint csak kihívásra vágyott. Nem is kellett sokat várni az új ötletre: a helyszín nem változott, az eszköz viszont igen, lapátolásról paplanernyőzésre váltott. 2006 júniusában indult el New Yorkból és bő hat és fél ezer kilométer leküzdése után, 55 nap elteltével érkezett meg a francia partoknál lévő Ouessant-szigetre, megint csak kikötés és külső segítség nélkül.
A három sikeres vállalkozás ellenére is szerény maradt, egyik nyilatkozatában éppen azt hangsúlyozta, nem csak rajta múlik a siker. „Bármilyen eltökéltek is legyünk, bármennyi energiával rendelkezzünk is, végső soron az óceán dönti el, hogy enged-e bennünket eljutni egyik helyről a másikra” – szűrte le tapasztalatait.
Idén újabb tervet vett a fejébe: a Csendes-óceánra tér át, San Franciscóból Tahitire szeretne eljutni, jól bevált OceanKite-jával. A mitikus út veszélyesnek tűnik, de önmagában a mintegy hétezer kilométer leküzdése sem egyszerű feladat. A rajtot október végére tervezi az időjárási előrejelzések függvényében. Az öt és fél méteres hajó, melynek oldalán a támogató után a Défi Adrien elnevezés olvasható, már konténerbe került, hamarosan meg is érkezik az indulás helyszínére, ahol az utolsó simítások után csupán a kedvező pillanatot kell majd kivárni.
„Isten tudja, hányszor voltam a Golden Gate-nél, de soha nem gondoltam, hogy egyszer így siklok át alatta. A paplanernyőmet mintegy hatvanméteres magasságban tartva kell úgy ügyeskednem, hogy kijussak a nyílt vízre” – elemezte a rá váró első feladatot. Amint ez megvan, hetven-kilencvennapnyi hajózás vár rá, hogy elérje a Francia Polinéziában lévő végállomását.
„Kétévnyi munka végéhez értünk” – jelentette ki, amikor a hajót védő konténer ajtaja bezáródott. – „Két év, melybe kétségek, remények, álmok és időnként csalódások vegyültek, hogy aztán valósággá váljon mindaz, amit elképzeltünk.”
Ezúttal csúcsdöntés nem lesz, lévén ez az első ilyen jellegű vitorlázás, vagyis a későbbi próbálkozók majd az ő teljesítményéhez mérhetik magukat.
„Ez egy más dimenzióba álmodott kaland, voltaképpen új területet hódítunk meg. Nem vagyok olyan ember, aki mindent kockára tesz, egyszerűen arról van szó, hogy miután az Atlanti-óceánon többször átkeltem, most valami mást akartam kipróbálni. Teljes mértékben megbízom a hajómban. Két éve, attól kezdve, hogy hazatértem az előző utamról, folyamatosan érleltük a tervet” – szögezte le Quéméré, aki egyik legutóbbi nyilatkozatában az újra és újra kezdés miértjére is választ ad: „A kihívások révén eltökélt, szenvedélyes emberekkel ismerkedtem meg, egyúttal pedig megértettem, hogy egyedül semmik vagyunk. Ezért csinálom mindezt, és egy kicsit azért, hogy bebizonyítsam, ésszerű tervezéssel, megfelelő eszközökkel sikeresen vegyíthetjük a sportot, a kalandot, az újítást, jelentős részt hagyva mindezek mellett az álmodozásnak.”
Saját elmondása szerint megmászhatta volna a Mount Everestet is, vagy sivatagot is szelhetett volna át, csak hát az ő eleme a tenger. Arra a felvetésre, hogy fél-e az ismeretlentől, úgy reagált, ezen sem ideje, sem alkalma nincs gondolkodni, összes energiáját arra fordítja, hogy a tervezett időben sikerüljön elindulni. „A kíváncsiság, a nagy utak előtt rendszerint jelentkező bizsergés, ez az, amit érzek, amikor elképzelem a rajtot. És persze van bennem azért izgatottság is” – mondta.
