Az Atlanti- és a Csendes-óceánt összekötő utat évszázadokon át keresték a tengerészek, de egészen 1903-ig kellett várni arra, hogy áthaladjon rajta az első hajó. Az Északnyugati Átjáró most megnyílt, hiszen a globális felmelegedés miatt a sarki jég olyan iramban olvad, hogy a vízi út teljességgel hajózhatóvá vált. A változás drámai mértékét jól mutatja, hogy 1980-ban még csaknem nyolcmillió négyzetkilométert borított jégtakaró az Északi-sarkon, ma viszont ennek alig felét.
Sokan haltak meg az átjáróért
Az Északnyugati Átjáró hosszú időn át foglalkoztatta a hajósokat, kereskedőket és a tengeri hatalmak kormányait. Az északi pólus közelében vezető út legnagyobb haszna az lehet, hogy lerövidítheti az Európa és a Távol-Kelet közötti hajózási időt, mivel a tengerjáróknak a jelenlegi 23 ezer kilométer helyett mindössze 14,5 ezret kellene megtenniük. A hajóút a Csendes-óceán felől áthalad a Bering-szoroson, a Csukcs-tengeren, a Beaufort-tengeren, a Kanadához tartozó Sarki-szigetek között, majd a Baffin-öblön és a Davis-szoroson keresztül éri el az Atlanti-óceánt. Az Északnyugati Átjáró most azért került a figyelem középpontjába, mert az elmúlt harminc évben - a műholdas mérések megkezdése óta – először vált hajózhatóvá az útvonal.
A kutatók legpesszimistább prognózisa szerint a sarki jégtakaró 2040-re teljességgel elolvadhat. A vizsgálatok azt mutatják, hogy a globális felmelegedés nagyjából kétszer olyan gyors az Északi-sarkon, mint a Föld más területein. A jégmező visszahúzódása azonban nemcsak a hajózást könnyítené meg, tehermentesítve némileg a zsúfolt Panama-csatornát, hanem elérhetővé tenne hatalmas földgáz- és kőolajmezőket is. Egyes szakértők szerint a következő évtizedekben könnyen olyan helyzet alakulhat ki az Északi-sarkon, mint a múlt század elején a Közel-Keleten, ahol a nagyhatalmak gyilkos versenybe kezdtek az ásványok kiaknázásáért.
Az Északi-sark egyelőre nem tartozik egyetlen államhoz sem, nemzetközi területnek számít, de a nyersanyagforrásokhoz vezető út megnyílása politikai és katonai értelemben is mozgósította a térség országait: az utóbbi időben egymást érik a különböző erődemonstrációk az Északi-sarkon és környékén. Oroszország júliusban egy kisebb tengeralattjárót küldött a jégmezők alá. A merülés célja az volt, hogy Moszkva bizonyítsa: a tenger alatt húzódó Lermonoszov-hátság Oroszország kontinentális területének megnyúlása, és így - a nemzetközi jog szerint – kiterjeszthesse felségvize határát észak felé. A többi érdekelt ország természetesen vitatja az orosz igényt. Augusztus elején Dánia bejelentette, hogy expedíciót indít a sarkra, hogy így adjon nyomatékot területi követeléseinek. Az északi sarkvidékre utazott Stephen Harper kanadai miniszterelnök is, majd közölte, hogy az észak-amerikai ország katonai bázisokat, kiképzőközpontot és kikötőt létesít a sarkon.
Szakértők arra figyelmeztetnek, hogy a sarkvidéki jég kiszámíthatatlansága miatt nem szabad komolyan venni az új útvonal lehetőségét. Ráadásul az átjáróban szigetek tucatjai vannak, a szorosok túl szűkek, vizük pedig túl sekély a nagy teherhajók számára.
A 15. és a 20. század között az európai gyarmatosító hatalmak számos felfedezőt indítottak útnak Észak felé, hogy rábukkanjanak a feltételezett Északnyugati Átjáróra, egy olyan kereskedelmi útvonalra, amely megkönnyítené Európa és a Távol-Kelet közötti kapcsolattartást. Az első hajós Jonh Cabot volt, aki azt a feladatot kapta uralkodójától, VII. Henrik angol királytól, hogy találjon utat a jeges északon. Sem ő, sem Jacques Cartier, sem Francis Drake nem járt sikerrel. A következő alig több mint száz évben újabb felfedezők indultak útnak, akik közül sokan – köztük Henry Hudson és Humphrey Gilbert – soha nem tértek vissza. A brit parlament pénzdíjjal, húszezer fonttal ösztönözte a kutatókat, de ez sem vezetett eredményre; a hófehér jégtáblák megőrizték titkukat.
A legtöbb áldozatot 1845-ben szedte a tenger, amikor két angol gőzös tűnt el 129 fős legénységével együtt. Az expedíció után, amelyet Sir John Franklin vezetett, több kutatócsoport is indult. Ezek meg is találták a felfedezők nyomait, feljegyzéseit, amelyekből kiderült, hogy a hajókat –nagyjából félúton – 1846-ban körbezárta a jég. A hajót egy idő múlva elhagyta a legénység, és megpróbált a szárazföldön át megmeneküli. Sokan az éhezés miatt vagy skorbutban pusztultak el, de számos áldozatot szedett az nehézfémmérgezés is. Az élelmiszert tartalmazó nyolcezer fémdoboz forrasztása ugyanis ólomtartalmú volt. Az egyik kutatócsoport, amelyet Robert McClure vezetett, két telet töltött a jég által elzárt hajóján, majd a legénység gyalog folytatta útját. 1854-ben egy mentőhajó vette fel őket. McClurék ezzel tulajdonképpen elsőként tették meg az Északnyugati Átjáró mentén az utat.
Roald Amundsen 1903. június 16-án indult el történelmi expedíciójára. A hattagú csapatot egy 22 méter hosszú, hat méter széles hajú, a Gjöa vitte a jégtáblák közé. Amundsen Grönlandról indult, a Vilmos király szigetet keletről kerülte meg, majd két télen át várakozott egy öbölben, feltérképezve a környező szigeteket. 1905 augusztusában a felfedező átkelt a Simpson-szoroson, és újból „telelt”, majd 1906 nyarán kijutott a Bering-szoroson a Csendes-óceánra. Később többen is megtették az utat, köztük Henry A. Larsen, aki egy szkúneren egy nyár alatt hajózott végig rajta 1944-ben. Azóta jégtörő hajók számos alkalommal törtek át az Északnyugati Átjárón.
„Most már tudom, honnan fúj a szél. Hát ezért gondolta, hogy feladtam a tervemet? Mert Carver előbb indult el, mint én? Ne higgye, édes fiam! Nem feledkeztem meg az Északnyugati Átjáróról, nem én! Ez az egész életem, a szemem fénye, vágyaim netovábbja! Semmi egyéb nem érdekel. Ha ezer évig élnék, akkor is szüntelenül erre gondolnék, amíg tervemet meg nem valósíthatom. Ez lesz életem nagy hőstette, ezzel írom be nevemet a világtörténelembe. Robert Rogers és az Északnyugati Átjáró – ezt a két nevet együtt fogják emlegetni még évszázadok múlva is.” (Kenneth Roberts, Az Északnyugati Átjára, fordította, Szinnai Tivadar)
