Ez a hajó még 1903-ban épült W.C. Storey tervei alapján J.G. Fay southamptoni hajógyárában C.T. Cayley megrendelésére, aki ebben az időben a Royal London Yacht Club parancsnokhelyettese volt. Az Adela a későbbi J-osztály elődjébe tartozott. Egy korabeli jachtmagazin „a létező legszebb sónerek egyike”-ként aposztrofálta a hajót.
Hányatott sorsú hajó
A háború után azonban új tulajdonoshoz került az Adela, aki átkeresztelte Heartsease (Árvácska) névre és kilenc évi használat után továbbadta. 1937 és 1950 között például Brightlingsea-ben vesztegelt az iszapon, árbocaitól és 62 tonnás tőkesúlyától megfosztva, lakóhajóként. Bár vigyáztak az állapotára, úgy látszott, vitorlás karrierjének vége. A hajók, mint tudjuk, használaton kívül amortizálódnak a leggyorsabban, és a hosszas tengődés az iszapon nem tett jót az Adela kompozit építésű testének sem.
Mindenesetre, amikor 1992-ben egy amerikai telekommunikációs mágnás, George Lindemann felfedezte, megvásárolta és újjáépítési céllal az angliai Falmouth-ban levő Pendennis Hajógyárba vitte a hajót, kiderült, hogy a test és fedélzet acél és teakfa alkatrészeinek többsége cserére szorul. Így aztán eldöntötték, hogy a hajót teljes egészében acélból fogják újjáépíteni.
A klasszikus hajók tulajdonosai között folyamatos a vita arról, hogy milyen mértékű lehet az az újjáépítés, ami után a hajót még eredetinek lehet tekinteni.
Az egyik véglet szerint csak az eredeti anyagok és szerkezeti megoldások lehető legteljesebb megtartása, vagy pontosan ugyanolyanokkal történő kiváltása esetén lehet az újjáépített hajót az eredetivel azonosként elismerni.
Mások szerint modern anyagok és technológiák is használhatók, de a külső képnek változatlanul meg kell maradnia. A legliberálisabb szemlélet szerint pedig a részletek lehetnek teljesen korszerűek, csak az a fontos, hogy az átépített hajó egészében a régi klasszikus stílus általános benyomását keltse. Lindemann úr, a Heartsease új tulajdonosa láthatólag az utóbbi álláspontot képviselte. A hajót ebben a szellemben építették teljesen újjá 1994-95 között, és amikor 1995. április 17-én visszakeresztelték Adela névre és vízre bocsátották, mindenki elismerte, hogy gyönyörű.
Hogy is néz ki valójában?
A hajótest oldalnézete és szabadoldal-magassága a régivel azonos maradt, de a víz alatti térfogatot kissé megnövelték a nagyobb ballasztarány és a modern csőrendszerek és gépészeti berendezések elhelyezése, valamint a kényelmesebb lakótér érdekében. Az acélszerkezetű hajótest új, kísérleti medencében kialakított formájú tőkesúlyt kapott, amellyel 4,80 m-re nőtt a merülése.
A vitorlázat alapjában megváltozott: a régi gaffos vitorlák helyett szélcsatornában kialakított bermuda-vitorlázatot kapott a hajó.
A szélcsatorna-kísérletek alapján egy nagy hátsó denevérű, átmenő lattnis elővitorla mellett döntöttek. A legmegdöbbentőbb mégis talán a főárboc nagyvitorlája: ennek felülete 471 m2, az egyik legnagyobb a North cég készítette háromszögletű vitorlák közül.
Gerard Dijkstra kiszámította, hogy az Adela nagyvitorlája a hagyományos poliészterből készítve 760 kg lett volna, ezzel szemben a North spectra nagyvitorlája csak 450 kg-ot nyom.
Bő szelek esetére nagy készlet áll rendelkezésre különböző hátszélvitorlákból, amelyek közül a legnagyobb 1033 m2 felületű, vörös színű. A vitorlázat, extra anyagával ellentétben, hagyományos módon készült, az orrvitorlák például a bevált orrvitorla-kapcsokkal vannak felfűzve az előmerevítőkre. A North cég hírnevéhez méltó módon, egyetlen vitorlán sem kellett alakítani, úgy voltak jók, ahogy a zsákból először kihúzták őket.
A hatalmas vitorlázathoz szükséges árbocok helyét szintén a szélcsatorna-kísérletek alapján állapították meg. A vitorlákat normál körülmények között 9 fős személyzet is kezelheti, és még a versenylétszám is csak 28 emberből áll, szemben a hasonló régi hajók 40-50 fős versenylegénységével.
Nem várt eredmények
A hajó hamar bebizonyította különleges képességeit: 1997 májusában tizenötöd magával elindult a New York Yacht Club (NYYC) Sandy Hook és a Lizard-fok közötti óceánátkelő versenyén, az első Atlantic Challenge Kupán.
Meg akarták dönteni a Charlie Barr vezette Atlantic sóner 1905-ös rekordját (12 nap 4 óra 1 perc 19 másodperc). Ez akkor nem sikerült, de az Adela Steve Carson vezetésével fényes kettős győzelmet aratott: 13 nap 2 óra 46 perc 26 másodperces idővel első befutó lett, és a hendikep szerint is megnyerte a versenyt, sőt az utána következő, Wight-sziget körüli futamot is, ez utóbbit Dennis Connerrel a kormánynál.
Az Atlantic Challenge Kupa 2002-re tervezett megismétlése elmaradt a WTC-tornyok elleni 2001. 09. 11-i merénylet miatt, és csak tavaly májusban indították el másodszor, immár Rolex Transatlantic Challenge néven. Az első befutó ekkor a Mari Cha IV lett, 9 nap 15 óra 55 perc 23 másodperces idővel megdöntve Charlie Barr rekordját.
Az Adela ezen a versenyen nem vett részt, de kárpótlásul fényesen megnyerte a tavalyi Maxi Yacht Rolex Kupát a Spirit of Tradition osztályban, mégpedig úgy, hogy minden futamban elsőnek futott be. Nem hiába írta Matthew Sheahan a Yachting World magazinban még 1997-ben: „Az Adela sokkal több, mint egy szokásos szuperjacht: valójában találóbb volna szuperklasszikus hajónak nevezni. Ez a hajó egész egyszerűen remekmű”.
Mindenesetre, amikor 1992-ben egy amerikai telekommunikációs mágnás, George Lindemann felfedezte, megvásárolta és újjáépítési céllal az angliai Falmouth-ban levő Pendennis Hajógyárba vitte a hajót, kiderült, hogy a test és fedélzet acél és teakfa alkatrészeinek többsége cserére szorul. Így aztán eldöntötték, hogy a hajót teljes egészében acélból fogják újjáépíteni.
A vitorlázat alapjában megváltozott: a régi gaffos vitorlák helyett szélcsatornában kialakított bermuda-vitorlázatot kapott a hajó.
A hajó hamar bebizonyította különleges képességeit: 1997 májusában tizenötöd magával elindult a New York Yacht Club (NYYC) Sandy Hook és a Lizard-fok közötti óceánátkelő versenyén, az első Atlantic Challenge Kupán.
