Vannak hajótípusok, amelyeknek neve még azoknak a szívét is megdobogtatja, akik nem is tudják pontosan, hogy milyen vitorlás rejtőzik a típus mögött. Ha máshonnan nem, gyerekkori olvasmányaiból mindenki emlékszik a klipperekre, briggekre, fregattokra és a többi, Verne és más neves szerzők regényeiben szereplő hajótípusra. Bizonyára köztük van a sóner is.
N. G. Herreshoff tervezte 1915-ben a Mariette sónert is, cikkünk hősnőjét. Az acéllemezből szegecselt hajó Mr. J. Frederick Brown, egy sikeres bostoni gyáros és gyapjúnagykereskedő részére készült a Herreshoff Manufacturing Company hajóépítő üzemében. A sónert a tulajdonosa 1916 és 1927 között intenzíven használta séta- és versenyvitorlázásra Boston környékén.
1927-ben Francis B. Crowninshield, egy híres tengerész- és hajóépítő dinasztia egyik tagja vette meg a jachtot, és egyik ősének, az amerikai sportvitorlázás egyik megteremtőjének híres hajója után Cleopatra’s Barge II-re keresztelte át. Az új tulajdonos 1942-ig járt a hajóval, ekkor az USA kormánya hadi célokra lefoglalta azt. A háború alatt a parti őrség kapta meg és rendesen le is harcolta a hajót, így amikor Crowninshield 1946-ban meglehetősen rossz állapotban visszakapta, nyomban el is adta.
A hajót az új tulajdonosa Gee-Gee névre keresztelte át és a Csendes-óceánra vitte, de később ő is továbbadta W. Boudreau kanadai vállalkozónak, aki a karibi térségben charterhajóként használta a sónert, immár Janeen néven. A charterüzem és a sok névváltozás bizonyára nem tett jót a hajónak, mert amikor A. Rizzoli olasz médiaszakember 1979-ben megvásárolta, azonnal visszakeresztelte a régi Mariette névre, és a következő évben átadta a La Spezia-i Cantieri Navali Benconcini hajógyárnak teljes felújítás céljából. A három évig tartó felújítást a hajó későbbi kapitánya, Eric Pascoli és Ugo Faggioni hajótervező vezette (az ő tervei alapján Balatonfüreden is gyártottak hajókat, a Multi 85 típust).
A belső berendezés jó állapotban levő részeit, kiváltképp a szép diófa burkolatokat meghagyták, de a rudazat és a vitorlázat teljesen megváltozott: a bermuda nagyvitorlájú főárboc (hátsó árboc) előtt, a két árboc között tarcsvitorlákat szereltek fel, a vitorlázat „staysail-schooner” lett. Ez a vitorlázat ugyan szépségben messze elmarad az eredeti gaffos és csúcsvitorlás riggtől, de kislétszámú személyzet is sikeresen kezelheti, amit a hajó versenyeredményei is bizonyítottak. 1994-ben W. Chitis vette meg a Mariette-et, de már a következő évben eladta egy amerikainak, bizonyos Thomas J. Perkins úrnak, akinek már volt néhány modern hajója, de be akart jutni a klasszikus versenyjachtok körébe is.
Az új tulajdonos igen komolyan vette a dolgot: ismét beadta a sónert Benconciniékhez, hogy restaurálják, és hogy visszaállítsák az eredeti vitorlázatot. E célból a Herreshoff Alapítvány engedélyével kikérték a MIT (Massachusetts Institute of Technology) irattárától a hajó eredeti rudazati és vitorlarajzait, amelyeknek alapján a Wight-szigeti Harry Spencer elkészítette az új rudazatot (az árboctörzseket, baumokat és az orrsudarat Douglas-fenyőből, a sudarakat, gaffokat, csúcsvitorla-rudakat spruce-ból), a Ratsey&Lapthorn cég emberei pedig megvarrták (kézzel!) az elefántcsontszínű dakron vitorlázatot. Ennek 750 négyzetméterét egy nagyvitorla, egy elővitorla, két csúcsvitorla, egy főárbocsudár-tarcsvitorla, egy úgynevezett fisherman (a két árbocsudár között repülő módon, azaz vitorlakapcsok nélkül felhúzott trapéz alakú nagyméretű vitorla, amit a halász-sónereken használtak előszeretettel), egy előkötélvitorla és két orrvitorla teszi ki.
Az acél hajótest még ekkor is jó állapotban volt, de az acél fedélzeti gerendákra szerelt teak fedélzetburkolatot teljesen fel kellett újítani. Hogy a hajó megfeleljen a modern követelményeknek, új fedélzeti felszerelést és két új 150 lóerős Caterpillar segédmotor kapott, ezenkívül teljesen felújították a hajó hidraulikai és villamos rendszerét. A munkálatokat Tom Eaton, egy másik híres sónernek, a John Alden tervezte Puritánnak korábbi kapitánya felügyelte. A belső berendezésen nem sokat kellett változtatni, mivel mindig jó állapotban volt, így a munka csak arra szorítkozott, hogy az évek során megváltoztatott részeket a hajónak a fedélzetcsere és a kisebb szerkezeti változtatások utáni új állapotához alakítsák.
Megmaradt a gyönyörű diófaburkolat és a vörös bőr díványok is a szalonban, valamint a lakótérbe vezető gyönyörűen ívelt mahagóni lépcső is, amelyen a navigációs kabinhoz, a két vendégkabinhoz és a tulajdonosi lakosztályhoz lehet lejutni. Ez utóbbi világos és levegős, fehér színű burkolatpanelei jóvoltából, a háló- és dolgozószobán kívül egy kádas fürdőszobát is magába foglal. A tulajdonos lakosztályától előrefelé kapott helyet a remekül felszerelt hajókonyha, még előrébb pedig a kapitányi, tiszti és legénységi kabinok.
