Másodszor volt szerencsém eljutni Dél-Amerikába, az inkák országába. Amikor először jártam ott, már találtam bizonyos jeleket arra nézve, hogy igen izgalmas, jó folyók találhatók errefelé, most célirányosan terveztem az utam, és mindenképpen ki akartam próbálni a raftingot ezen a távoli kontinensen.
Cuzcóban botlottam először rafting-hirdetésbe, nagyon nem is kellett keresgélni, hiszen a főtér környéki sok ügynökség majd mindegyikében ajánlottak ilyen programot. Igazából két ottani cég foglalkozik ezzel, az irodák az ő programjaikat ajánlják. Megkerestem az egyiket, a MAYUC céget, bejelentkeztem egy egynapos Urubamba-programra másnap reggelre. A 25 dolláros díj nem tűnt soknak, benne lönccsel és kiszállítással.
Másnap a reggeli nyolc óra helyetti indulás mintegy ötvenperces csúszással kezdődött, de akik jártak már déli vidékeken, azok pontosan tudják, nem kapkodó idegbetegekkel vannak tele a klinikák, a mindjárt, a később, a majd és a holnap a leggyakrabban használt szavak közé tartoznak. Nos elindultunk egy nem túl kényelmes 30 személyes kisbusszal az Urubamba felső folyásához. Igen kicsi helyekkel az ülések között, légkondi nélkül fel a hegyekbe. Illetve először csak a város szélére a raktárukhoz, hogy az eszközöket magunkhoz vegyük, illetve a zsákokat felkössük a busz tetejére.
Még a központban kérdezték, kérek-e cipőt, vagy van sajátom. Azt hittem, higiénés szempontok miatt ajánlják plusz 3 dollárért, mivel nem hordok magammal a repülőn neoprén csukát, hát kértem. A helyszínen derült ki, hogy ők közönséges tornacipőben gondolkodnak, mivel a víz hőfoka jóval melegebb az általunk megszokott alpesi folyóknál. Nagyjából a cipő összértéke, ismerve az ottani árakat, súrolhatta a 3 dollárt, de megfelelt az is. Ahova vittek bennünket, az az Urubamba (200 kilométerrel lentebb veszi fel a sokak által ismertebb Amazonas nevet ) felső folyásának egyik kanyonjánál a Casa Cusi bázisuk volt. Itt derült ki, hogy már kint van egy nappal korábbról egy 10 fős izraeli csoport, akik előző napon már voltak az alsó, viszonylag könnyebb szakaszon, ezért a mi csoportunknak jut most ez. Nem vitatkoztam, végül is a kíváncsiság hozott ide.
Maga a víz fantasztikusan szép kanyonban fut, nyoma sincs az Ausztriában vagy Szlovéniában megszokott átlátszóságnak. Vörösesbarna hordaléktól zavaros - most értettük meg igazán miért inkább a jobban kimosható tornacipő dívik -, s rendkívül bővizű. Az alsó szakasz WW III-IV, de nem okoz az avatott szemnek különösebb izgalmakat. A nagy hullámok ugyan adrenalinnövelők, és valljuk be, kellemesen izgató élményt nyújtanak, igazából nem veszélyesek, hiszen a kövek fölött vastagon van víz, borulás esetén úszásnál nem túlzottan nehéz a mentés. A raftokban nem használnak lábbeakasztót, az utasok a hengerek alá szorítják be a lábukat. Magas embereknek nem igazán kényelmes megoldás.
A kormányosunk egy amerikai siheder volt, nem akarom lefitymálni, de jobb magyar cégeknél nem kapna túl sok feladatot. Semmi izgalmas megoldás, semmi együttes akció. A zúgósorok előtt sodrásirányba állította a hajót, azután egyenesen a közepébe, ennyi volt a taktika, és nagyjából a kormányos tudása. Nemigen hibázhatott, de egy kis show-t beletehetett volna a műsorába. Annak idején mi magyarok „találtuk ki„ a raft mellett haladó biztonsági kajakost. Ezt átvették, mint mondják, európai mintára. A mi kontinensünkön viszont elsősorban a magyar cégek alkalmazzák ezt a megoldást, lehet Göncz Gazsi (Lucifer) vitte át a túloldalra, mindenesetre a kajakos értette a dolgát. Tizennégy kilométeres túra volt, gyakorlatilag két óra alatt megtettük, kellemesen elfáradtunk, angol útitársnőnk olvadozott az izgalmaktól. Na ja, aki nem él benne ebben a sportban, az csak a nagy hullámokat, a kanyon gyönyörűségét látja szorongó félelemmel tele, nekünk sem volt unalmas, de néhány veszélyes helyzetről is szívesebben számoltam volna be.
A túra végén rövid buszút vissza a bázisra, ahol forró zuhany, egyszerűen megoldott, de jóleső szauna, és a vacsora várt. Az utat egy dolog tette csak kellemetlenné. A már említett 10 izraeli is a mi buszunkkal jött vissza, úgy szorungtunk, hogy a lábam majdnem a nyakamban volt az alacsony ülésen, fojtogató melegben szellőzés nélkül közel három órán át.
A MAYUC cég egyébként május és október között háromnapos túrát is szervez a közeli Apurimac félelmetes kanyonjában. Ez már sokkal komolyabb túra, októberben ide szervezünk programot, ami egy 16 napos Peru-Bolívia körúttal, és egy kétnapos Colca kanyonnal egészítünk ki.
Akit érdekel az hívjon a 20/9410429-es telefonszámon.
Aki Peruban jár, mindenképpen Limába ékezik. A nyolcmilliós metropolisz nem túlzottan érdekes, de a főtere - mint általában a latin-amerikai városoknak - hihetetlenül impozáns. A Nemzeti Múzeumban inkább az ország történetéből kapunk ízelítőt, a Museo del Oro-ban (Aranymúzeum) szintúgy, és egy-egy területnek, például az inka kori múmiáknak legszebb példányait is itt láthatjuk, az aranykincsek mellett páratlan fegyver- és egyenruha-gyűjteménnyel. A magyar Imre herceg díszegyenruhájától Hitler dísztőrén keresztül Pinochet egyenruhájáig, megannyi eredeti, ritka példány.
Igazán sok látnivalót a 3400 méter magasan az Andokban fekvő régi főváros, Cuzco tartogat, székesegyházaival, inka építészeti emlékekkel, sajátos palotáival és nyomornegyedeivel. Innen közelíthető meg a szent völgy, azaz Oyantaytambo, a Chincero templomokkal, a híres erőddel (Pisaq), és az indián piaccal, de találunk a Szent völgyben skanzent is, ahol láthatjuk, hogyan éltek és élnek ma is népviseletbe öltözve a helyi őslakosok.
Feltétlen tekintsük meg az erős spanyol-amerikai behatással épült várost, Arequipát, a híres St. Catherine kolostorral, pálmafás főtere a sivatagban a közeli két havas vulkánnal felemelő látvány.
No és amit mindenki látni akar; az elveszett város, Macchu Pittchu, a maga zsenialitásával. Megközelíthető a világhírű kisvasúttal, amely Cuzcóból méltóságteljesen, négy és fél óra alatt teszi meg a 112 kilométeres távot, hogy begördüljön Aquas Calientesbe, ahol még az Amazonast Urubambának hívják, és ahonnan már csak egy ugrás a világörökség egyik leghihetetlenebb alkotása.
