Kétfajta ember létezik, ha arról beszélünk, hogy Mozambikba utazunk. Az első tudja, hogy mi vár ránk, ők valószínűleg féltékenyek lesznek, és sohasem bocsátanak meg. A második csoportba azok tartoznak, akik nem sokat tudnak az országról, ők értetlenül állnak majd előttünk. Én nagyjából sejtettem, hogy milyen is lesz majd Mozambikban, és nagyon vártam az utat.
Marlin Lodge
A Pellican Air Johannesburgból indult járatával kétórás repülőutat követően landoltunk Vilanculosban, ahol február lévén 32 fok volt. Alapszabály: csak mosolyogj, és Vilanculos visszamosolyog. A repülőtérről minibusszal mentünk a kikötőbe, de a rövid, alig negyedórás út alatt ízelítőt kaptunk a város igazi arcából. Öreg Mercedes teherautók, és rengeteg motoros, biciklista rótta az utakat. Ócska telefonpóznák álltak minden sarkon és a kopott fülkék előtt helyiek sorakoztak. Itt mindenkinek fülig ér a szája, és bár programunk alapján azonnal hajóra kellett szállnunk, már öt perc után elhatároztuk, hogy ide visszatérünk. Egy igazi kocsmában inni kell a helyiekkel.
Motorcsónakunkkal hamar útra keltünk, és szeltük a habokat. Gyenge szellő ringatta a végeláthatatlan homokban álló pálmafákat, én meg arra gondoltam, hogy bárcsak a parton lennénk már. A Benguerra-szigeten található Marlin Lodge alig félórányi hajóútra van Vilanculostól. Sötétzöld és átlátszó kék víz váltakozott, és olyan kis távolságra mentünk, hogy még szabad szemmel is látni lehetett Vilanculos vörös szikláit és a szomszédos szigeteket. A meleg vízen keresztül mentünk fel a tökéletes, fehérhomokos partra, és amerre csak néztünk, mindenhol halászok dolgoztak. Mozambik partvidékén szinte mindenki halászattal foglalkozik, de a környezetvédelem és túlhalászat megelőzése érdekében szigorúan betartanak minden előírást, ami igen ritkának számít a világ hasonló helyein. Már ahol egyáltalán vannak ilyen előírások.
Benguerra-sziget a semmi közepén fekszik, ennek ellenére Vilanculos és Santa Carolina közelsége kézzelfogható. Többségében önellátó a sziget, de a polgárháború idején a dél-afrikai Durbanből hoztak mindent, és egyetlen rádión tartották a kapcsolatot. A ciklonszezonban sokszor hosszú időre teljesen el vannak vágva a külvilágtól, ezért az öngondoskodás képessége igen fontos a helyiek számára.
Vízitúra naplementekor
Nehéz szavakkal leírni azt az érzést, amely naplementekor a hajón töltött el. Egyrészről maga az égi jelenség volt olyan, amilyet még sehol nem láttam, bár szerencsémre a világ számos pontján megfordultam már. Másrészről Benguerra látványa is lenyűgöző volt. Az járt a fejemben, hogy a szigetet keresztül-kasul be kell barangolni.
Mint egy igazi japán turista, kamerákkal a nyakamban szálltam be kapitányunk, Antoin saját fabárkájába. A lélekvesztő lenne talán az igazi jelző, de udvariasságból maradjunk csak a bárkánál. Antoin tízéves fia, Orlando is velünk tartott, és olyan ügyesen bánt a hajóval, hogy egy-két év és saját bárkája lehet.
Alig tíz perce hajóztunk, amikor Antoin jelezte, hogy van egy kis elintéznivalója. A hajó szélére állt, majd olyan hangon kezdett a parton lévőknek kiabálni, amilyet még sohasem hallottam. Orlando közreműködésének köszönhetően egy szempillantás alatt elsöpörte a napnyugta szépségét a túlélési ösztön. Nem tudtam, hogy melyik pillanatban fogunk felborulni; egyszer kapaszkodtam, aztán a kamerákat védtem a becsapó víztől. A parton tartózkodó halászok, férfiak, nők és gyerekek, mert itt kivétel nélkül mindenki ezzel foglalkozik, hasonló lélekvesztőkbe pattantak, és felénk eveztek. Antoin egy határozott mozdulattal ledobta a pólóját, és legalább ilyen határozott mozdulattal a vízbe vetette magát. Kisvártatva két hallal a kezében bukkant fel, majd a helyiek hálójának elhelyezésében segédkezett. A gyerekek persze csillogó szemekkel nézték a hősként viselkedő Antoint. A lényeg, hogy túléltük az első naplementés hajótúrát, gondoltam, csináltatok egy ilyen pólót. Mivel kicsit szokatlan volt a túra, mindenképpen beneveztünk a szálló által szervezett hasonló útra is. Ezen már csak az lepett meg, amikor a kapitányunk a bárka közepén gyújtott tüzet és sütötte meg a frissen fogott barrakudát, amelyhez kebabot szolgált fel. Önmagában ez is lélegzetelállító volt, de azért őszintén bevallom, hogy hiányzott az adrenalin hatása.
Az első élmények
Az utunk során otthonul szolgáló Azura villapark Dél-Afrika talán legelegánsabb szállója. Ugyan közel sem jártam végig a kontinens összes szállóját, de első látásra adtam egy szavazatot neki.
Ha nem a parton teszünk-veszünk vagy kóborlunk a szigeten, akkor nem marad más, mint a vízi kalandok, amihez tökéletes helyszínül szolgál a közeli Two Mile Reef és az Akvárium. A szálló supercatjével, a menedzser kíséretében, megint vízre szálltunk. A Two Mile Reef volt utunk első célpontja, ahol az érkezést követően azonnal snorkling felszerelésbe bújtam és a vízbe vetettem magamat. Két óra és egy leégett hátsó után (ugyebár az általában a víz felett van) másztam vissza a hajóba. Sokáig nem is tértem magamhoz, a víz alatti látvány teljesen elvarázsolt. Nem tudom, hány olyan élőlényt láttam, amelyet még csak elképzelni sem tudtam volna korábban, de nem is próbáltam megszámolni őket, mert néhány percek alatt sok tucatnál jártam. Na, ekkor a számolást legyőzte a csodálat, és a két óra hátralévő részében ez határozott meg minden pillanatot. Próbáltam célzásokat tenni Robnak, hogy maradnék még, de ő hajthatatlan volt, és mentünk tovább. A fedélzeten friss tintahalat ettünk Dois M sör (helyi kőbányai, amelyet dosyh em-nek kell kiejteni) kíséretében.
A következő meglepetést a teknősök okozták. A katamaránon álldogálva tucatnyi teknőst láttunk, de közeledtünkre mindegyik menekülőre fogta. Aztán a kapitány a gázra lépett, vagy legalább is arra, ami a hajón ennek a megfelelője, mert valami furcsát látott. Az annyira utált orvhalászok egyik csapdájába beszorult teknőst akartuk megmenteni, de szerencsére kiderült, hogy az állat csak enni ment a csapdához, pillanatokkal érkezésünk előtt ő is a távozás mellett döntött. Rob kihalászta az illegális, sok kárt okozó csapdát, megmentve ezzel tucatnyi hal életét.
A Pensy Shell-sziget
A szigetcsoport hatodik és egyben legkisebb szigete felé vettünk az irányt. A sziget tulajdonképpen homokdűnék csoportja, amelyek alig-alig emelkednek ki a vízből. A homokdűnéken úgy bolyongtunk és keresgéltük az érdekes köveket, mint kisgyerekek húsvétkor az ajándékokat. Érdekes és nem mindennapi kalandok után visszaindultunk szálláshelyünk felé. Talán már nem is meglepő, hogy a visszaút során delfinek kergetőztek a hajó orránál. Újabb élménnyel gazdagodtam, amelyből mára bőven kijutott.
Napfelkelte a Beguerra-szigeten
Naplementéből már kaptunk ízelítőt, és a napfelkelte sem volt kevésbé látványos. Hajnali ötkor fürdőruhában és egy törölközővel vágtam neki a partra vezető nagyjából ötperces útnak. A puha és bársonyos homokban egyetlen lábnyomot találtam. Egy helyi halász, akinek több végtagja volt mint foga, rutinosan halászott alig pár tíz méterre a parttól. Rövid szemlélődés után egy kiszögellés mögött végre megláttam az ekkor már vörösben úszó horizonton a felbukkanó napot.
A puha homokban, még puhább hullámok mosták a lábamat, rózsaszínben úszott a sziget. A homokban rákok ezrei kezdtek mozgolódni. Pár perc múlva a teljes napkorong a szemem előtt szállt fel a vízből, a rákok is többen lettek, a lelkem pedig ünnepelt. Olyan érzésem volt, mint eddig soha, nem tudtam sem az élménnyel, sem a látvánnyal betelni. Hamar felmelegedett a levegő, én pedig fülig érő szájjal (akár egy mozambiki) visszatértem a szállóba.
Az estét megint a tengerparton töltöttem és a csillagokban gyönyörködtem. A tenger mélyfekete volt, és úgy tűnt, mintha a halak mind a tejút felé úsznának. Csukott szemmel elképzeltem, hogy fejest ugrok a sötét vízbe és magam is felfedezem a Tejút minden pontját. A párhuzamos univerzumban bukkannék fel, aztán egy lélegzetvétel után újra elmerülnék és haladnék az ismeretlen világok felé. Úgy éreztem, hogy innen sohasem akarok elmenni. Mivel a Benguella-sziget merőben eltér attól, ami egy magamfajta földi halandónak valóságosnak tűnik, ezért ott az örökkévalóság e csodálatos élménye sem tűnt elérhetetlennek.
Az Azura villapark
A Benguerra-sziget exkluzív villaparkja 2007-ben nyílt meg. Hogy milyen is ez valójában? Végtelen homokos tengerpartot körülvevő pálmaerdő közepén, egymástól kellően elszigetelt luxusvillák csoportja. Minden van, amit a szemnek, a szájnak és a fáradt testnek illik megadni. Spa nincs, mert a masszőr mindig házhoz jön. Ha a tenger helyett a medencét választjuk, akkor is a tenger végtelen kéksége terül el a szemünk előtt a koktél szürcsölése közben. Ha magányra vágyunk, bár tömeg soha nincs az Azurában, hiszen a 14 villában 30-nál többen valószínűleg sohasem lesznek, akkor saját villánk mindenkitől elkerített kertjében tölthetjük pihenésünk javát. A villához saját személyzet jár, így a pálmafák magányában sem kell lemondanunk kedvenc hűsítő koktélunk megszokott ízeiről.
Az étterem sem mindennapi, az persze nem meglepő, hogy innen is a tengert csodálhatjuk. A tenger friss gyümölcseit a nemzetközi konyhaművészet minden elképzelhető kiegészítőjével keverik, így mennyei örömökben lehet részünk minden egyes étkezés alkalmával. Amennyiben ebéd, esetleg vacsora közben is magányra vágyunk, akkor természetesen a villában is étkezhetünk, de piknikezhetünk is egy általunk választott helyen, akár egy közeli szigeten is.
Mivel minden szabadság véget ér egyszer, a hazaúton már csak az emlékek kavarogtak a fejemben. Annyi volt belőlük, hogy a rövidített változat is féltékenységet kelthet azokban, akik nem jártak itt, a képeket látva pedig mindenki azonnal arra gondol, hogy nem is pakol be egy ilyen útra, ha egy pakolásnyi idővel hamarabb érkezhet a szigetre.
